Az 1880-as népességi statisztika szerint Csepel 1525 fős lakosságából mindössze 2 ember volt zsidó. A  település fejlődése és a lakosságszám emelkedése akkor indult meg igazán,  amikor Weiss Manfréd és Bertold elkezdték építeni gyárukat 1893-ban. Az első izraelita temető a Szigetcsúcson jött létre, a chevra kadisha pedig 1908-ban alakult meg Berger Adolf elnökletével.  Több forrás szerint a csepeli izraelita fiókhitközség 1910-ben jött létre,[1] de Pest vármegye adattára 1908-ra teszi az időpontot.[2] Annyi mindenesetre biztos, hogy a korabeli sajtó szerint 1910. január  9-én tartották meg azt a tisztújító közgyűlést, ahol arról is döntöttek, hogy a pesti orthodox hitközséghez csatlakozzanak-e, vagy továbbra is a kongresszusi erzsébetfalvai anyahitközséghez tartozzanak. Az ortodox irány fő támogatói Engl Bernát  és Berger Adolf voltak – s mivel ők nem jelentek meg az ülésen - ezt a vonalat Fleischmann Zsigmond képviselte. Ungár Géza és Weisz Ignác a közgyűlés túlnyomó többségének helyeslése mellett fejtette ki az ortodox szervezkedés lehetetlenségét. Dr. Farkas József lett az elnök, Singer József az alelnök, a templomkezelő Engl Bernát, a jegyző Weisz Ignác,  a pénztárnok Ungár Géza, az ellenőrök pedig Pauncz Ernő és Scwartz Mór.[3] A női szakosztály Ungár Gézáné, majd Ungár Sándorné vezetése mellett működött. A gyermekek lelki kiképzését hivatott szolgálni, az ún. Machziké Tóra egyesület, amely dr. Elek Pál irányítása alatt állt. A hitközségnek kezdetben egy ideiglenes imaháza volt. Az Egyenlőség 1918 augusztusában arról tájékoztatta az olvasókat, hogy Weiss Manfréd a csepeli vagyontalan hitközség számára imaházat vett és azt berendezte. Az épület az Erzsébet (ma Ady Endre) utca 84. szám alatt kapott helyet. Weiss ugyanekkor a chevra kadisát megajándékozta egy temető számára kihasított telekkel, amelyre a saját költségén halottas házat és kőkerítést építtetett.[4] A régi temetőből exhumálták és átvitték az új temetőbe az elhunytakat.

Az I. világháborúban  A magyar hadviselt zsidók aranyalbuma szerint 29 csepeli zsidó tiszt és tiszthelyettes, valamint 40 legénységi állományú férfi vett részt.[5] A hősi halottak közül Marmorstein Jakab neve ismert.

Az 1922 decemberében megjelent hirdetés szerint a csepeli izraelita hitközség 1923. február 1-jétől belépésre keresett „három ortodox rabbitól kabolókkal rendelkező kántor, sóchet ubodek, balkore, paszkenolót elemi és polgári iskolák hitoktatásával. Ajánlatok Ungár Géza elnökhöz nyújtandók be.”[6]Valószínűleg erre jelentkezhetett Eckstein Jakab, aki a következő évtizedekben fontos szerepet játszott a közösség életében. Eckstein Óbecséről érkezett, Csepelen rabbihelyettesként szolgált, ellátta a közösségi ügyeket, vezette az anyakönyvezést és az esketéseket.

 

                                     

 

1924 decemberében Ungár Géza után új elnököt választottak dr. Kux Sándor személyében, az alelnök dr. Weis Ignác állatorvos lett. Két évvel később az eredmény megismétlődött,  és megalakult az irodalmi, a vigalmi és a tanügyi bizottság is. Ekkor említik meg a templomépítő bizottságot is, amely Ungár Géza, Hochfelder Sámuel és Berger Adolf vezetésével működött. 1929-ben Hercz Gábor lett az új alelnök, a templomépítési bizottság elnöke pedig Székely Lajos.[7]

1930 júniusában az Egyenlőség közölte dr. Kux levelét, amelyben az elnök engedélyt kért dr. Szabolcsi Lajos főszerkesztőtől hogy színre vihessék annak Középkor c. darabját.  A hitközség ugyanis már hosszú évek óta küzdött egy templom felépítéséért,  s hiába nőtt a tagok száma, mivel nagy részük munkás volt, az adóbevételek nagyon csekélyek maradtak. Egy fiatal műkedvelő színészkedő gárda viszont a templomalap javára szívesen előadta volna az ominózus darabot; meg is kapták a szerző engedélyét.[8]

Az 1934-es tisztújító közgyűlésen dr. Kux ismét bizalmat kapott, az alelnök Kardos Ede, a az iskolaszék elnöke pedig dr. Bárdos Elemér lett. Ekkor választották a templomépítési akció vezetőjévé Löbl Bertalant, a Weiss Manfréd gyár igazgatóját.[9]

 A MIOI (Magyar Izraeliták Országos Irodája)  iktatónaplója alapján az 1930 -as években komoly ellentétek terhelhették a közösséget. 1933 decemberében dr. Krisháber Béla  rabbi tiltakozott  egy  csepel - budafoki - soroksári hitközség megszervezése ellen. 1937 januárjában Eckstein Jakab kérte a MIOI közbenjárását dr. Kux lemondásának visszavonására, amely még a abban a hónapban meg is történt. Dr. Krisháberrel 1938 februárjában közölték, hogy a csepeli hitközség az ő körzetéhez tartozott.[10]

1941. január 18-án Eckstein Jakab tragikus hirtelenséggel elhunyt, a hitközség pedig augusztusban a csepeli hitoktatói állás betöltésével kapcsolatban kért felvilágosítást. A Csepel Polgári Fiú és Leányiskola  értesítője szerint Eckstein utódja dr. Guttman Márton lett.[11] Ennek ellenére 1943 májusában a hitközség az Országos Izraelita Iroda állásfoglalását kérte abban a kérdésben, hogy a középiskolai hitoktatás rabbiképesítéshez van-e kötve. Ezt már Schein Zoltán írta alá, mint elnök.[12]

A zsidók száma az eltelt évtizedekben lassan növekedett, hiszen 1920-ban is még csak 501 izraelitát számoltak (összlakosság 11.031 fő), 1930-ban pedig 638-at (összlakosság 17.243.) 1941-ben 46.171 ember élt Csepelen, ebből 902 volt izraelita, azaz alig 2%.[13] A Magyar Zsidó Hitközségek 1944-es összeírása szerint az adózók lélekszáma 182 fő volt, a teljes létszámot sajnos nem adták meg.

Bár a Weiss család soha nem élt Csepelen, tagjai minden szempontból meghatározó szerepet játszottak a település fejlődésében. A következőkben csak röviden vázoljuk fel a gyár történetét. Weiss Berthold és Weiss Manfréd 1882-ben nyitotta meg az Első Magyar Konzervgyárat, amely először a polgári szükségletek kielégítését célozta meg, de 1885-től a hadsereg számára is elkezdett dolgozni. 1892 nyarán kibérelték Csepelen a Szent János legelő egy részét és a következő év elején  megkapták az engedélyt fegyvertöltény hüvely gyár létesítésére. 1896-ban Berthold kivált az irányításból és ugyanekkor Manfréd létrehozta a csepeli gyár fémműveit, 1901 és 1903 között  sikerült a tábori sütőkemencét nagyobb mennyiségben előállítani.

 

 

1908-tól tábori mozgókonyhát és tüzérségi lövedékeket is gyártottak, 1911-ben Weiss 55 acélművet létesített és két évvel később a gyárat családi részvénytársasággá alakította. 1915-ben már 30 ezer ember dolgozott a gyárban,  noha a település lakossága ennél jóval kisebb volt. 1916-ban Weiss Manfréd  a főrendi ház tagja lett, 1918-ban pedig bárói címet kapott. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején öngyilkosságot kísérelt meg, a románok pedig a gyár gépeinek nagy részét elszállították. Kivonulásuk után mindössze 400 emberrel indították újra a termelést. 1922  tavaszára ismét 10 ezer ember dolgozott, de az alapító december 5-én meghalt.[14] 1925-ben Korbuly Károly gyárigazgató indítványára a gyári kaszinó tagjai, a tisztviselői kar és a család bevonásával az igazgatósági épület előtt szobrot állítottak a tiszteletére. A talapzaton a következő felirat volt olvasható: „Minden alkotásod és minden igaz ember őrzi emlékedet.”[15]

 

Az I. világháború után háztartási és gazdasági tömegcikkeket állítottak elő, 1927-től repülőgépeket, 1929-től kerékpárokat, 1930-tól varrógépeket  gyártottak. Az 1930-as évek második végének hadiipari fellendülése új lehetőségeket teremtett,  megindult a harckocsigyártás is. 1941-ben német tőke befektetésével megalapították a Dunai Repülőgépgyár Rt-t, amelynek új üzeme Szigetszentmiklós község határában épült fel.[16]

 

Weiss Mafréd gyermekei házasságaik révén a Kornfeld, a Chorin és a Mauthner családdal kerültek rokoni és gazdasági kapcsolatba. Az így kialakuló óriási cégbirodalom ekkorra már a Labor Bizalmi Részvénytársaságban egyesült,  amelyben a többségi részvényeket a famíliák árja tagjai birtokolták. A megszállás után a magyar állam tudta nélkül elkezdődtek a „tárgyalások” a letartóztatott Chorin Ferenccel. Végül a kikényszerített megegyezés szerint lehetővé teszik, hogy a család 45-47 tagja külföldre távozzon, az SS pedig 25 évig meghatalmazottként kezeli a Weiss Manfréd Művek részvénypakettjét, a társ üzemeket és családi birtokokat. A csoportot május 17-én Bécsbe vitték, ahonnan június 26-án Lisszabonba érkeztek. [17]1944 nyarán az alapító szobrát is megsemmisítették. Ahogy a front közeledett, a gyár jelentős részét leszerelték és nyugatra szállították, ráadásul az üzem épületeinek kétharmadát a bombatámadások lerombolták.

A Weiss család nem csak egy gazdasági birodalmat hozott létre, hanem egészségügyi és szociális ellátó rendszert is kiépített.  Most azokat a vívmányokat mutatjuk be röviden , amelyek jelentős hatással voltak a nagyközség életére.

1910-ben Weiss Manfréd fiatalon elhunyt felesége emlékére létrehozta a Weiss Alice Gyermekágyas Otthont Budapesten, ahol sok csepeli munkásnak és alkalmazottnak is született gyermeke díjtalan ápolás mellett.

A gyárnak 1908-tól Dr. Rév Miklós személyében saját orvosa volt. Az ő tervei alapján létesült 1916-ban a gyári kórház, ahol azokat a tisztviselőket és munkásokat látták el, akik nem szorultak speciális klinikai vagy szanatóriumi kezelésre. Az 1930-as évekre a szakorvosokon kívül – akik heti háromszor rendeltek, operáltak– állandóan 1 orvos, egy alorvos, egy segédorvos és 2 gyakornok rendelt. Röntgenrendelő is volt és egy kémiai laboratóriumot is építettek, a tüdőbetegek kezelésére pedig kvarclámpát is használtak.

 

A kórház kötelékében nyílt meg 1917-ben Weiss Manfréd lánya, Daisy kezdeményezésére a csecsemőotthon, ahol 1 napostól 3 éves korig vették gondozásba a munkásasszonyok gyerekeit. A nagyobbak napi ötször kaptak enni és a rászoruló anyák is ebédelhettek. A gyerekek állandó orvosi felügyelet alatt álltak, napi szinten mindegyikükről orvosi naplót vezettek.

 Az Est Hármaskönyve 1929

1918-ban Daisy gyári óvót is alapított az eredetileg a megvakult hősök részére létesített Vakok otthona épületében. Liszkay Erzsébet és Adamovits Jolán óvónők gondozták a kicsiket.

Szintén Weiss Daisy kezdeményezésére alakult meg az Országos Társadalombiztosító Intézet  kirendelt nővédő intézete. 1929-ben a község a tanonciskola telkén épített megfelelő helyiségeket, ahol két orvos vizsgálta a csecsemőket és a várandós anyákat. Az alkalmazott védőnők a védelembe vetteket naponta meglátogatták, a beteg csecsemőket kórházba szállították. Szegénységi bizonyítvány bemutatására az országos betegápolási alapból az anyákat lepedővel, ruhákkal látták el.

Weiss Manfréd másik lánya, Edit 1931-ben alapította meg a gyári munkások 6-14 éves korú gyermekei számára a napközi otthont, ahol egyik nap délelőtt a fiúk, délután a lányok, másnap pedig fordítva kaptak ellátást. Az étkezést a  - 3gyár által fenntartott - Ferenc utcai népkonyháról oldották meg.[18]

A gyártelep délnyugati frontján tisztviselőtelepet alakítottak ki: közös mintára készült barátságos kis villákat építettek, két lakással, amelyek tágasak, szellősek és világosak voltak. A  házak előtt virágoskert, mögöttük zöldséges és gyümölcsös kapott helyet.[19]

Az 1944. április 26-án kiadott 1610/1944. M. E. alapján rendelte el Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja  a zsidók lakhelyének kijelölését .

Május 15-én a lapok közölték az előírásokat, amelyek szerint a ráckevei járásból ( ide tartozott többek között Ráckeve, Szigetszentmiklós, Tököl, Kiskunlacháza is) és a csepeli szolgabírói kirendeltség körzetéből Csepelen kellett elhelyezni a zsidókat. Az átköltözés mindenütt május 22-én reggel 5-kor kezdődött és 8 nap alatt végre kellett hajtani. A rendelet szerint az érintettek vagyontárgyakat vihettek magukkal, de a költségeket maguknak kellett viselniük. A munkaszolgálatos orvosok és gyógyszerészek munkaszolgálatuk idejére mentesültek az előírások alól.

A Magyarország című lap 1944. június 5 – i száma Csepelen befejeződött a zsidók elkülönítése címmel közölt egy rövid cikket: „Csepel nagyközség lakossága pénteken felszólítást kapott, hogy eddigi lakhelyét hagyja el és költözzék be azokba a lakásokba, melyeket a hatóság a Magyar utcában jelölt ki számára. Az ezernél több zsidó átköltözése szombaton este már be is fejeződött. A gettót egyelőre nem zárták le.”[20]

A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (a továbbiakban DEGOB)  jegyzőkönyveiből értesülhetünk a történtekről.

„Amikor a zsidók összeköltözését elrendelték, Csepelen nem jelöltek ki egy városrészt, hanem a város különböző helyein egyes házcsoportokat. Ez előnyösebb volt így, mert ezeket a házakat nem lehetett annyira elzárni és így szabadon jártunk ki és be a gettó házakból. Többször is kellett költöznünk, mivel a kijelöléseket megváltoztatták… Alig állapodtunk meg azonban végre egy gettólakásban, amikor az egész csepeli zsidóságot összeszedték és elvitték a budakalászi téglagyárba. Itt rettenetes körülmények között töltöttünk egy hetet.”[21]

Meg kell jegyeznünk, hogy  - bár a fentihez hasonlóan több forrás is Budakalászról szól - a téglagyár területileg  Békásmegyerhez tartozott. Az itt összegyűlt embertömeget Auschwitz – Birkenauba szállították…

1944. májusának végén a csendőrség felügyelete mellett mintegy 90 ember költözött Kiskunlacházáról saját költségén a Csepel-szigeten felállított gettóba. Az egyik  túlélő így emlékezett vissza: „Május 31-ének éjszakáján  hagytuk el a falut. Két szekérrel mentünk. Vittünk magunkkal öt ágyat és két szekrényt, élelmiszert, ruhaneműt, tüzelőt… először adtak még nekünk két kis szobát…. Egy nap a Szent Imre téri műhelyben ért a bombázás…Mikor lefújták a bombariadót, rohantam a gettó felé. Mindenütt romok és ablaküvegek, a környéken alig maradt ép ház. Csodálatosképpen a gettóban nem volt halott, pedig a Weiss Manfréd Gyár tövében voltunk és főleg  a gyárat bombázták… Június 30-án megjelent két csendőr és közölte, hogy ötven kilós csomaggal gyülekezzünk három órán belül, először a ház udvarában…”[22]

A cfáti Magyar Nyelvterületről származó Zsidóság Múzeuma anyagában fennmaradt  a korábban már említett dr. Bárdos Elemér[23]  levelezése, amelyet  a vészkorszakban a testvérével, a VII. kerületben lakó Bárdos Andorral folytatott 1944 áprilisától júniusáig. A következőkben a gettó kijelölése után íródott levelezőlapokból idézünk.

1944. június 8. „ Az a hír, mely a gettóból való költözködésről megjelent az újságokban ránk nem vonatkozik, mert mint orvos kivételezett vagyok… Dezső és Aranka a Magyar utca 89. szám alá költözködött.”

1944. június 26.: „ Itt is sok családnak volt része költözködésben. Dezsőéknek előbb a Telep utcából a Magyar utca  végére kellett menniük Paliék házába és onnan szombaton ugyanazon ucca közepébe kellett húzódniuk…. Dezső el van foglalva romeltakarítással. Ma reggel újabb romok keletkeztek az utcájukban, sőt a mi jelenlegi lakásunk közelében is, de szerencsére a bombák nem találtak ránk.”

„Ma délután itt volt Beke Évi és mondta, hogy nem a Magyar uccában, hanem a Mező ucca 4. szám alatt laknak és nem történt az éjjel semmi bajuk sem… Évi és Muci egy-két napig valószínűleg nem dolgozhatik.”

1944. június 29-én már új címről, a Magyar utca 5. szám alól írt: „Tegnap óta új kijelölt lakhelyen lakom Mancival egy elég tágas szoba-konyhás lakásban jó szomszédok között. A lányok bent laknak a posztógyárban.”

Július 3-án Bárdos Andor még válaszolt – nem tudhatta, hogy testvére ezt már sosem fogja olvasni…: „Megkaptuk  lev. lapotokat, melyben írjátok, hogy új kijelölt helyen laktok. A jó sors vigyázzon rátok ott is.”

Bárdos Elemér lánya, Dr. Fehér Elekné Dr. Bárdos Márta ( a levelezésben Muci) 2025-ben, 95 éves korában hunyt el. Az ő visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a családot jó darabig azért nem kényszerítették be a gettóba, mert apjának  légiriadó esetén a Templom tér mögötti elsősegély helyre kellett mennie. Június 30-án azonban szüleit is elvitték.  Auschwiztban dr. Bárdos Elemért latrinatakarítónak osztották be és az emiatt kapott dizentériában hunyt el augusztusban. Édesanyja a koncentrációs táborból egy Visztula melletti munkatáborba került, ahol tankcsapdát kellett ásnia. 1945 januárjának elején a németek rágyújtották a pajtát… Dr. Bárdos Márta és testvére, Éva többekkel együtt a Posztógyárba kötözött be, így menekültek meg a deportálástól. Augusztusban mindketten Budapestre kerültek, Évát novemberben elfogták és több koncentrációs  tábort túlélve 1945-ben érkezett Svédországba. Márta rokonoknál és védett házakban lakott, végül a budapesti gettóba került, ahol 1945. január 17-én a szovjet hadsereg rombolta le a deszkapalánk falakat.[24]

                      

1944. március 19. után sokakat letartóztattak és időszakos internálótáborokat állítottak fel, főleg hadi és ipari területek, valamint szállítási útvonalak mentén. A csepeli táborok a Rökk Szilárd utca 26. szám alatti Rabbiszemináriumban működő központi nyilvántartó hivatal és intéző szerv alá tartoztak, vezetőjük Dr. Ubrizsy Pál rendőrsegédfogalmazó volt. A Zsidó Tanács és a Segélyezési Iroda feladata volt, hogy a táborok ellátását biztosítsa.

A Mauthner Ödön Magtermelő és Magkereskedelmi Rt. területén - a Weiss Manfréd Gyár tőszomszédságában – működött, ahol a közigazgatási úton elfogottakat, illetve egyénileg behívottakat tartották fogva. A támadások elkerülése érdekében a találatot kapott olajgyár mellett 2-3 méterre rendezték be a telepet.  A fogvatartottak nehéz fizikai munkát végeztek. Az internáltak között volt többek között Radó Sándor színész és Brüll Alfréd, az MTK alelnöke is. Július elején a tábort is evakuálták, először Békásmegyerre, majd Auschwitzba vitték az embereket.

 

Horthy-liget Szigetszentmiklós és Tököl között, Szigetszentmilós-Gyártelep  vasútállomásnál helyezkedett el. Ezen a területen épült fel a Dunai Repülőgépgyár. A tábor május 3-án nyílt meg, anélkül, hogy a hatóságok a Zsidó Tanácsot értesítették volna. A katonai parancsnok Dudás Károly főhadnagy, helyettese Pintér műszaki hadnagy, a zsidó táborvezető dr. Vajda Ernő ügyvéd volt. Főleg újságírókat, ügyvédeket és a csillag szabálytalan viselése miatt elfogottakat tartottak fogva. A durva bánásmód május végétől humánusabb lett és az ellátás is javult. Július első hetében az itteni zsidókat is deportálni akarták, csak Dudás hadnagy fellépésének volt köszönhető, hogy ez nem történt meg. Azt azonban sem ő, sem dr. Vajda nem tudta megakadályozni, hogy sokan  más internáló táborokba (pl.: Kistarcsa, Sárvár) kerüljenek, ahonnan deportálták őket.

 

Fóthy János Horthyliget – a magyar Ördögsziget című könyvében részletesen beszámol az internálótelepről, ahová 1944. május 10-én érkezett meg. (Előtte a Tsuk-telepen tartották fogva.) Társaival földszintes vályogviskókban laktak és a Dunai Repülőgépgyárban dolgoztak, fontos romeltakarító munkát végeztek. Mivel egyre többen érkeztek, az eredetei 11 szoba már nem volt elég. A légitámadások alatt nem engedték őket a bunkerekbe, az igazgatósági épület fölszintjére kellett menniük. Július 29-én éppen a gyárban dolgoztak, amikor légitámadás következtében 20-an meghaltak. Ezután javult a helyzetük, sokan a városba mentek, hogy svéd menlevelet szerezzenek. Augusztus 13-án a rokonaik is meglátogathatták őket. A tábort augusztus 31-én számolták fel, az őrizetet mind a 400 fogvatartott számára megszüntették. 130-an a gyárban maradtak szakmunkásként, egy részüket a hitközségi romeltakarító szervezet vette át, a többieket munkára alkalmatlanként elengedték.

Horthy-liget egyik altábora a Weiss Manfréd Gyár területén lévő levente lőtéren működött, a másik pedig a Füzesséry birtokon , mindkettő létszáma kb. 50 fő volt.[25]

A Horthy-ligetre hurcoltak emlékére 2024. április 16-án avattak emlékművet a Boráros téren, a HÉV állomás mellett. A két alumíniumlemezen  gyermekírással sorolták fel az áldozatok neveit.

7

Az üzemen kívül helyezett Tsuk Szőrmegyár Rt. telepe központi KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) – tábor lett. A raktárépületet és két pincét jelöltek ki az internáltak elhelyezésére, akiknek 90 % - a 60 év felettiekből állt. A higiéniás viszonyokra jellemző, hogy összesen két csapot használhattak a fogvatartottak. A tábor vezetője egy internált, Dr. Kelemen Endre főorvos volt. Légiriadó esetén az internáltaknak először az udvaron, majd nyitott helyiségben kellett tartózkodniuk. Ünnepekre a gyártelep istállóját alakították át zsinagógává és ott rendes istentiszteleteket tartottak. Június 10-én a tábor létszáma elérte a 662 főt, a hónap közepén elszállították a 16 év alatti gyerekeket. A Tsuk-telepet július első hetében evakuálták és az internáltakat Auscwitzba küldték.

Kisebb kisegítő tábor volt, 30-40 fős létszámmal.

Herminamajor (V-ös tábor)

Az őrizeteseket egy tanyaépület két szobájában helyezték el, minden emberre egy szalmazsák jutott. Az internáltak a  tanya körül végeztek mezőgazdasági munkát. A tábor vezetője Berger Sándor zsidó őrizetes és egy üzemellenőr volt. A június 8-i jelentés szerint 40 személyt tartottak fogva, s a közeljövőben még 50 zsidó nő érkezését várták. Három nappal később már  53 őrizetes volt, és Ubrizsy intézkedésére a továbbiakban Berger hatósági ellenőrzés nélkül látta el a tábor felügyeletét.

Július  második felétől a svájci és svéd diplomácia beavatkozására a Rökk Szilárd utcából és a csepeli táborokból sokakat elengedtek,  augusztus 31-én az összes, még meglévő csepeli tábort bezárták.

A munkaszolgálatosok sorsát a DEGOB jegyzőkönyvek és más visszaemlékezések segítségével követjük nyomon.

A következőkben idézett öt nő 1944. június 17-én vonulta be munkaszolgálatra a Weiss Manfréd Gyárba. „A lőszer osztályon dolgoztunk… Egy hét után bentlakók lettünk és a bombatámadások után mi takarítottuk a romokat. 300-an voltunk együtt és egy nedves óvóhelyen laktunk…Egy keddi napon felsorakoztattak minket, elvették a gyári számainkat és valamennyi igazoló iratunkat és közölték velünk, hogy erre az „életben” már többé nem lesz szükségünk. Aztán a magyar csendőrök elvittek minket a csepeli iskolába motozásra…”[26] Itt súlyosan bántalmazták,  majd  ezek után deportálták őket.

Négy férfi túlélő így emlékezett vissza:  „Amikor a csepeli Weiss Manfréd gyárat bombázták, Almássy parancsnok kiadta a parancsot, hogy zsidók nem mehetnek le a bunkerbe. Egy szobában maradtunk fenn, a legszörnyűbb légitámadás alatt és akkor 28 bajtársunk elpusztult… Ez a bombázás 1944. július 27-én zajlott le, az elhunytakat a csepeli zsidó temetőben temették el, ahol egy emléktábla is őtzi az emléküket.) 6Október végén elindítottak bennünket a határ felé, de útközben utolért a svájci követség küldönce, aki védleveleket hozott a részünkre. Ekkor visszahoztak a Hollán utcai védett századhoz. Innen vittek ki november 28-án 8 napi borzalmas utazás után Balfra.”[27]  Ezt követően Mauthausenbe, majd Günskirchenbe kerültek.

 

„… a csepeli Weiss Manfréd Gyárban dolgoztam, mint behívott munkaszolgálatos. Egy Petz nevű munkavezető volt volt a legnagyobb nyilas… 10 napig hazulról jártam be a gyárba és a zsidók összeköltöztetése után, mikor a zsidóknak csak 11-5 volt szabad az utcán járniuk, kiadták a parancsot, hogy be kell vonulnunk a gyárba. Az óvóhelyen laktunk és a gyárban kaptunk ellátást, mely csak hazai pótlással volt elegendő.”[28]

Voltak, akik munkaszolgálatosként egészen november 28-ig maradtak Csepelen, amikor  a Józsefvárosi pályaudvarra és onnan Ausztriába, Sopronba majd Fertőrákosra szállították őket. Végül Mauthausen után  Günskirchenbe kerültek.[29]

 

Krausz Andor 1945-ben így írt egy újságcikkben: „A csepeli Weiss Manfréd gyárba vezényeltek, ahol a rettenetes hírű Almássy hadnagy volt a zsidó munkaszolgálatosok parancsnoka. Elegendő volt neki zsidót látni máris ütött és kiköttetett. Ő tiltotta el, hogy a zsidók légi bombázás idején bombabiztos pincékbe mehessenek.”[30]

Vajda Zoltán József 1945-ben megjelent Lapátos hadsereg című könyvében emlékezett vissza munkaszolgálatos hónapjaira. A csepeli gettót már kijelölték, mire az ő csoportjuk megérkezett. A Weiss Manfréd Gyár csőgyárába osztották be őket. Több más századdal együtt a Petőfi utcai iskolában kaptak szállást, de  nekik már csak az udvaron volt hely. Ám itt sem maradtak sokáig, ugyanis hamar a gyár egyik levegőtlen pincéjében jelölték ki a szállásukat.

A visszaemlékezők szinte mindegyike megemlíti a kegyetlenségéről hírhedt Almássy Barnát, aki elmenekült Németországba. A magyar szervek hosszas nyomozás után 1947 tavaszán találták meg Trierben, ahol a francia „megszálló hatóságok” sofőrjeként dolgozott. 1948 novemberében arról értesítették a magyar igazságügyminisztériumot és a debreceni népügyészséget, hogy orgazdaság és feketézés miatt letartóztatták a 48 éves  Almássy-t és feleségét, Ildikót, akik Szabó álnéven éltek Franciaországban.  A debreceni népügyészség már kiadta a vádiratot háborús és népellenes büntettek miatt és az igazságügyi minisztériumon keresztül kérte a kiadatást. 1950 nyarán a francia kormány - arra való hivatkozással, hogy Almássy nem szerepelt az ENSZ háborús bűnös listáján -  nem tartotta indokoltnak a kérést és szabadon engedte az egykori parancsnokot.[31]

A Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány listáján mintegy 260 olyan áldozat szerepel, akiknek az utolsó lakhelye Csepel volt, de a szájhagyomány, ill. a kollektív emlékezet 960 halottat tart számon.

A következőkben a Yad Vashem segítségével azok történetét meséljük el, akik sokszor saját életüket kockáztatva mentették Csepelen a veszélyben lévő zsidókat.

Báthory Imre csepeli gazda az 1944-es heves bombázások után a családját vidékre küldte és így egyedül maradt a házában. Egy nap, amikor Budapestre utazott vonattal, csendőrök szálltak fel és ellenőrizték az utasok iratait. Az egyik fiatalember láthatóan nagyon megrémült, így Báthory rájött, hogy zsidó. Mielőtt a csendőrök odaértek volna, egy légitámadás miatt megállt a vonat, az utasok pedig menedéket kerestek. Amikor a bombázás véget ért és mindenki visszaszállt a vonatra, Báthory leült szemben a fiúval és suttogva megígérte, hogy segít neki.  Nyugodtan megmutatta az iratait a csendőröknek és azt mondta, hogy a fiatalember a fia, aki otthon felejtette a papírjait. Hittek neki és tovább mentek. Később a szatmárnémeti Martin Wieselt bújtatta a házában, majd annak Saul nevű nagybátyját is. Utóbbi 1944 novemberében kicsempészte  a budapesti gettóból a barátait, Fux Bellát és Alexandert, s Báthory házába vitte őket. Amikor decemberben Bellát egy golyó megsebesítette, Báthory egy lovaskocsival elvitte egy német orvoshoz, akinek azt mondta, hogy a nő a rokona. A doktor hitt neki, eltávolította a golyót és Fux Bella túlélte a sebesülést. A háború után Saul az Egyesült Államokban telepedett le és meghívta megmentőjét, hogy látogassa meg. 1986. november 20-án Báthory Imre a Világ Igazai közé került.

Bors Frigyes villanyszerelő ( később elektromos mérnök) az 1940-es évek elejétől a Demény Pál – féle illegális kommunista csoport egyik vezetője volt. A Weiss Manfréd Gyárban dolgozott, ahol néhány bajtársával megszervezte az ellenállást. Az 1930-as évek elején beszervezte barátját, a zsidó Marosi Endrét, aki a háború alatt sztrájkokat és szabotázsakciókat szervezett, hogy csökkentse a gyár termelését. A németek bevonulása után egy internálótáborba került és minden nap fegyveres kísérettel vitték dolgozni a gyárba. 1944 augusztusában Bors segített  Marosinak megszökni; Nagy Imre nevére szóló hamis papírokat adott neki, és először a saját kispesti lakásában bújtatta. Pestszenterzsébetre vitte, majd a partizánok titkos rejtekeként szolgáló budapesti Asztalos Sándor utcába, ahol Kraici Kálmán parancsnoksága alá került. Részt vett  az 1944-es téli sashalmi nyilasok elleni harcban is. 1944 decemberében Bors és Marosi együtt bujkáltak Bors pestszentlőrinci gazdaságában. Bors korábban Marosi feleségét, Weisz Vilmát, valamint lányaikat Emíliát és Évát bújtatta. A német megszállás alatt együtt dolgozott ellenállási és mentő  akciókban a a Hashomer Hatsair zsidó ifjúsági mozgalommal.2002 november 27-én Bors Frigyest a Világ Igazai közé választották.

Hódos Irma Budapesten élt 12 éves Aranka lányával, aki összebarátkozott egyik osztálytársával, a zsidó Strasser Klárával és a két család közeli kapcsolatba került. Klára édesapja, Strasser Andor munkaszolgálatosként a Weiss Manfréd Gyárba került. Irma bejutott és megpróbálta átadni neki elhunyt férje iratait. Mivel 20 évvel fiatalabb volt, mint ami a papírokon szerepelt, Strasser arra kérte, hogy adja át másnak a dokumentumokat, amit Hódos habozás nélkül meg is tett. Így élte túl egy másik munkaszolgálatos, bizonyos  Weingarten úr a háborút. Kláráék csillagos házba kerültek, amelyet a nyilas hatalomátvétel után kiürítettek és a zsidókat egy sportpályára vitték. Klára meglógott a sorból és Arankáékhoz menekült, ahol elbújtatták. Amikor Klára megtudta, hogy az anyját nem deportálták, visszament hozzá a csillagos házba. Ezek után a Hódoséktól kapott személyazonosító iratokkal elmenekültek és bujkáltak. A bombázások ellenére Aranka mindenhová élelmet vitt nekik. A lányok barátsága a háború után is megmaradt. Klára Izraelbe ment és Ahuva Hauschnerre változtatta a nevét. Hódos Irmát és lányát 1996. május 20-án választották a Világ Igazai közé.

Mátyás Miklós kőbányai borbély évekig a helyi rabbi, dr. Kálmán Ödön haját vágta annak otthonában. Ezalatt szoros barátság alakult ki kettejük  között. 1944-ben Mátyást besorozták és a csepeli főhadiszálláson szolgált. A nyilas hatalomátvétel után meglepve fedezte fel Kálmánt a munkaszolgálatosok között. Kapcsolatba lépett vele és felajánlotta a segítségét; védlevelet szerzett neki és sok más munkaszolgálatosnak, segítette őket  a szökésben is. A rabbi egy védett házba került és ott szabadították fel 1945 januárjában. A háború után köszönőlevelet írt Mátyásnak, akit 1998. november 1-jén választottak a Világ Igazai közé.

Móricz Béla egy szegedi fiatal munkás volt, aki a szociáldemokrata párt ifjúsági tagozatának kulturális klubjában találkozott a zsidó Rosenberg Annával. Az 1930-as évek végén a férfit besorozták, de továbbra is írtak egymásnak és a kimenők alatt találkoztak. 1941-ben Móriczot a frontra küldték, ahol megsebesült és tífuszos lett. Emiatt leszerelték és Budapestre költözött, ahol munkát is talált. A német megszállás után   nő munkaszolgálatosként Csepelre került unokatestvérével, Neuwirth Imrével együtt. Móricz időnként meglátogatta őket, élelmet vitt nekik és szökésre bíztatta őket. Neuwirth túlságosan félt, Rosenberg azonban kész volt elmenekülni. Móricznak sikerült őt 1944. október 14-én kicsempésznie Csepelről és Budapesten talált neki búvóhelyet, ahol ellátta mindennel. Attól félve, hogy feljelentik, átvitte a nőt egy másik helyre, ahol az a felszabadításáig maradt. Móricz testvére, György egy zsidó nőt vett feleségül, akivel két kicsi gyermekük volt, Erzsébet és György. Móricz őket is tovább költöztette egyszer. A háború után Móricz és Rosenberg összeházasodtak. 1998. december 16-án Móricz Béla a Világ Igazai  közé került.

Péntek István feleségével apósa, Nagy István csepeli házában élt, ahogyan a csepeli fémgyárban dolgozó zsidó Gratzer Károly és nem zsidó felesége is. A németek bevonulása után Gratzer sógórnője Soltvadkertről Csepelre menekült 10 éves György fiával és szintén itt talált menedéket. Gratzer 1944 novemberéig a gyárban dolgozott, utána pedig 1945 januárjáig a ház fürdőszobájában bujkált.  A 21 éves kolozsvári Blau Jenő  munkaszolgálatosként  dolgozott a gyárban, és amikor az ő egységét is deportálni akarták, segítséget kért Péntektől, aki nem csak elbújtatta, de árja papírokkal is ellátta. 1944 decemberében Blau egy igazoltatás során a hamis dokumentumokat mutatta be, de mivel fiatal kora miatt hadköteles volt, dezertőrként letartóztatták. Nem sokára kiengedték ugyan, de Péntekék házát megfigyelték. Blau és Gratzer sógornője a fiával még időben el tudott menekülni. Péntek János és felesége 1994. május 4-én kapták meg a Világ Igazai címet.

1945-ben Marosi Árpád az elhurcolt és vissza nem tért Ungár pék sütödéjébe hívta a híveket a hitközség újjáalakítására. Az összejövetelen mindössze 15-16-an vettek részt, akik Lengyel Nándort választották meg vezetőnek,  Fantusz Rezső lett az alelnök.[32] A legfontosabb feladat a súlyosan megrongálódott temető és zsinagóga rendbehozatala volt.

Szigeti Béla csepeli kőműves 1945. augusztus 23-án készítette el az árajánlatokat.  Az első az Erzsébet utca 84. alatti imaház és tanácsterem, valamint 1 szoba, konyha és kamra kántorlakás tetőhelyreállítására vonatkozott. Az épület 50%-a légitámadás miatt megsérült, megrongálódtak az ablakok, a tetőszerkezet, a padlózat és az ajtók. Szigeti úgy vélte, hogy a  renoválással a 20 m hosszú és 6 m széles zsinagóga egésze megmenthető. A  munka összköltségét 48.000 pengőre becsülte. A temetőt is légitámadás sújtotta,  a ravatalozó, a hullamosó, a virrasztó, valamint 1 szoba, konyha, kamra helyiség tetőhelyreállítási munkálataira 97.000 pengőt tervezett. A két árajánlatot a csepeli izraelita hitközség augusztus 25-én küldte el az Újjáépítési Miniszternek. A levélben kifejtették, hogy saját erőből ezeket a problémákat nem tudják megoldani, hiszen addig mindössze  110-120 ember tért vissza, főleg nők, akik még a hitközségi adót sem tudták befizetni.

A MIOI 1946 márciusában arról tájékoztatta a közösséget, hogy 170 svájci frank segélyt fognak folyósítani.  Lengyel Nándor elnök az április 30-án a MIOI-nak írt levele szerint úgy gondolta, hogy ez az összeg a korábban jelentett 170 visszatérővel áll összefüggésben. Ez a szám azonban időközben növekedett, a hitközség tagjainak száma ekkor 280 főből állt, ennek megfelelően kérte a segély megemelését is. Ugyanakkor ennek letétben tartását kérelmezte, ugyanis a károk helyreállításához mindenképpen további segítségre volt szükségük. A csepeli Építőipari Szövetkezet 1946-os márciusi költségvetése szerint már 6 milliárd pengőre rúgott az összeg. „Lerombolt templomunk, a használhatatlanná vált kántori és metszői lakás helyreállítása és a földdel egyenlővé pusztított temetőnk mielőbbi üzembe helyezése azonban – ha a hitközség normális működést akar kifejteni – hosszabb halasztást nem tűr.”

1946. június 30-án gyászistentiszteletet tartottak és emléktáblát  avattak az imaházban a Tökölről, Szigetszentmiklósról és a ráckevei járásból a csepeli gettóba kényszerített és onnan elhurcolt 1500 zsidó emlékére. Ugyanez év augusztusában a hitközség kérvényezte, hogy ünnepek alkalmával rabbit vagy rabbihelyettest küldjenek ki.[33]

A közösség mártírjainak emlékére készített emlékművet  1949. szeptember 11-én, vasárnap fél 11-kor avatták fel a temetőben. A homlokzat egyik oldalán ez olvasható: „Szeresd embertársadat, mint tenmagadat”. A másik oldalán a „ Ne ölj!” feliratot helyezték el. Az áldozatok nevét megörökítő két márványtábla fölött a következő szöveg látható: „ Aushwitz 1941-1945. Legyen ez az emlékmű hirdetője mindazon mártírhalált halt hittestvéreinknek, kiknek pora szerte szóródott a világban.” Az emlékmű költségeinek legnagyobb  része a csepeli zsidó gyári munkások áldozatkészségének köszönhetően jött össze, valamint hozzájárultak a hitközség tagjai és Joint is.

 

 

A hitközségi élet újraindult, az esketéseket és a temetéseket dr. Krishaber Béla pestszenterzsébeti  kerületi főrabbi végezte, a  kántor Glück Béla volt.

1949-ben a gyerekek oktatásával kapcsolatban egy felmérést készítettek, amelynek alapján Csepelen  6 fiút (7 és 12 év közöttiek) és 3 lányt (8 és 13 év közötti), illetve az ide tartozó Tökölről 2 gyereket Glück kántor látott el. Ugyanebben az évben készítették el az izraelita hitközségek összeírását is, amely szerint  a hitközség létszáma 280 fő volt, amelyből 80-an fizettek adót.

1950-ben Nagy - Budapest megalakulásával óriási változások történtek a csepeli közösség életében is. Október végén alakult meg a Budapesti Zsidó Hitközség (a továbbiakban  BZSH) pesterzsébeti – csepeli körzete  a  pesterzsébeti kultúrteremben.  Ennek során a pesterzsébeti, soroksári, csepeli és a volt alsó-dabasi hitközségek a BZSH részévé váltak. Szántó Samut választották elnökké, Lengyel Nándort és Brandler Miklóst elnökhelyettesekké, alelnökké pedig Feledi Jenőt. A női tagozat elnöke Szántó Samuné lett. Novemberben beiktatták az új körzeti rabbit, dr. Jólesz Károlyt. Egy évvel később újjá alakult a Chevra Kadisa, Schor Jenő elnökletével, dr. Mann Lajos, dr. Nádor Ödön és Künsztler Ödön alelnökletével.[34]

Szántó Samu 1953 decemberi halála után, 1954 februárjában dr. Mann Lajost választották meg elnöknek.  Az 1956-os forradalom alatt a csepeli zsinagóga súlyosan megsérült, így a Fővárosi Tanács teljesen újjáépítette. A templomot a BIH berendezte; az épület ünnepélyes avatására 1959. december 27-én került sor.[35]

Lengyel Nándor, korábbi csepeli hitközségi elnök 1957 áprilisában halt meg és temetésén még dr. Jólesz Károly mondott beszédet, azonban ő néhány hónap múlva Izraelbe távozott. Ezek után lényegében  nem volt állandó rabbi, dr. Végházi István, mint vándorrabbi jött el többször. Az 1960-as években dr. Hochberger László rabbi vett részt a körzet hitéletében, valamint a fiatal Kardos Péter rabbijelöltként látta el többször a kántori funkciókat, mielőtt 1971-ben rabbivá avatták.

1967 decemberében dr. Mann Lajos hunyt el, s őt Wertheimer Béla követte. Nagy valószínűséggel csak egy-két évig lehetett hivatalban, hiszen az 1970-es évek elejétől kezdve már nem szerepelnek a híradásokban a  pesterzsébet-csepeli körzeti elnökök.

1974 augusztusában a BIH éves közgyűlésén Kardos Pétert körzeti rabbivá választották és megbízták a zuglói, kispest-lőrinci és pesterzsébeti-csepeli körzet ellátásával. Utóbbi  már csak nevében létezett, hiszen ekkorra már  a körzet  tagjainak jó része  a városrekonstruciók miatt elköltözött, a csepeli és a pesterzsébeti zsinagóga megszűnt működni.

Mintegy 30 évet kellett arra várni, hogy a hitélet újra meginduljon. 2002. március 24-én nyílt meg Pesterzsébeten, a Téglagyár tér 9. alatt az imaterem, ahol a Pesterzsébet- Soroksár – Csepel körzet hívei gyűlhettek össze. Nagy publicitást kapott, amikor 2013. január 27-én Csepelen letették egy tervezett új – az első, II. világháború után építendő5 -  zsinagóga alapkövét.[36]  A XXI. kerületi önkormányzat  ingyenes használatba adta  a hitközségnek  a főtérhez közeli II. Rákóczi Ferenc úti telket. Az épületet Bokor Péter és Molt Klára tervezték; a templomteret és a reprezentatív teret összenyithatóvá tették és utóbbi fölött kapott helyet a rabbi dolgozószobája és a múzeum. A hátsó háromszintes kiszolgáló épületegységben az emeleten a tanulószoba és vizesblokk, a legfelső szinten pedig a vendégszobák helyezkedtek volna el. [37] Az elképzelések szerint 2014 nyarára, a Holocaust 70. évfordulójára készült volna el a zsinagóga,  azonban a nagyívű tervekből anyagi okokból nem valósult meg semmi. Így az összegyűlt pénzből Pesterzsébeten a közösség megvásárolt a Vörösmarty utcában egy üzlethelyiséget és átalakíttatta. 2018 decemberében avatták fel a Budapesti Zsidó Hitközség Dél-Pesti körzetének új imaházat, amely a mai napig működik.